Évek óta nyígok azon, hogy miért, mi az istenért nincs a városban borbélyüzlet? Úgy értem, Valódi borbély, nem sima fodrászat, hanem egy olyan hely, mint ámérikában, ahová az ember beülhet egy fél órára, és valami hozzáértő úriember megigazítja a szakállát, kikerülve ezzel azt, hogy az ember otthon bénázzon vele a kis szakállnyírójával, és esetleg tönkrebaszarintsa több heti növesztés eredményét. 

Illetve persze hogyne volna. Hallottam híreszteléseket, hogy van valahol Budán valami elit hely, ahol több ezer forintért foglalkoznak a Zügyféllel. Szóval módosítom panaszos felkiáltásomat: Miért nincs a városban egy megfizethető borbély, amit a magamfajta csóró proligyerekek is megengedhetnek maguknak? A jól formázott szakáll miért csak a gazdagok kiváltsága kellene, hogy legyen? 

Most azonban változott a helyzet. Találtam egy borbélyüzletet a Teréz körüt 50. szám alatt. Csak úgy nevezik magukat: a Borbély. 
Természetesen ki kellett próbálnom. 

Szakálligazítás: 790 Ft

Ennyit nekem bőven megért a dolog. Aki tapasztalta már, milyen frankó érzés, amikor véletlenül belenyír a szakállába, vagy túlhúzza a nyakvonalat, esetleg próbál visszavenni a pajesz hosszúságából, hogy ne nézzen ki úgy, mint Csubakka távoli unokatestvére, ám ehelyett teljesen megkopasztja magát, az könnyen juthat arra a megállapításra, hogy ennyit röhögve kifizet azért, hogy profik kezébe helyezze a szakállát. 

Beléptem a fotocellás ajtón. Nem volt időpontom, de állítólag nincs is előzetes regisztráció, bármikor be lehet ülni, csak egy kicsit kell várni, amíg végeznek az előző kuncsaftokkal.

A beltér egész kellemes hatást kelt. Fehér falak, körben mindenféle férfias dolgok bekeretezett fényképei (autók, motorok, nők, fekete-fehér, oldschool szakállas urak) pengemintás tapéta, és egy plüss szarvasfej a falon. Sállal. Ez utóbbi meglehetősen stílustörő, ordítva lóg ki a környezetből, de feltételezem, valamiféle kabala lehet a dolgozók számára. 

Bevallom: először megijedtem. Szakállaknak ugyanis nyomát sem láttam. 
Úgy képzeltem, hogy itt morcos arcú, szakállas borbélyok várnak majd, akikkel macsóférfiasan összebiccentünk, csöndes egyetértésben, tudva, hogy mindannyian a szakállasok titkos testvériségébe tartozunk. Körben mindenhol legalábbis borostás arcok várnak majd sorukra, egy gyors borotválásra, jóféle kicsaphatós borotvapengével és fenőszíjjal of course. 

Ehhez képest azt láttam, hogy a megdizájnolt beltérben egy fiatal lány és egy hasonlóan fiatal, huszonéves fiú épp két legényen munkálkodik, akik valamiért úgy gondolták; jó ötlet lenne ecsethajat vágatni a fejükre.

Épp három óra volt, így láttam, amikor megérkezik a váltás. További három fiatalember csatlakozott a borbélyok csapatához. De csak egyikük volt szakállas. 
Komoly kétségeim támadtak azt illetően, hogy jó helyen járok-e? Értenek egyáltalán a szakállakhoz, vagy ez csak egy fiatalos férfifodrászat, ahol a köznapi igényeknek és az aktuális divatnak megfelelő hajakat vágnak, szakállakkal viszont csak elvétve találkoznak?

Végül én következtem. Beültettek a borbélyszékek egyikébe. Megjegyzem, kellemesen masszív, strapabíró darabok. A magam idejében elég sokat ücsörögtem vidéki fodrászatok ilyen-olyan székeiben. Ég és föld a különbség. 

- Mosás, vágás, vagy szakálligazítás? - kérdezte a fiatalember, akinek a kezei közé kerültem. 
- A szakálligazítást szeretném kipróbálni - feleltem. 
Bólintott. Előkészítette a szerszámait. 
Közben azért rákérdeztem arra, ami nyugtalanított. 
- És egyébként milyen gyakran dolgoztok szakállakkal? Úgy értem, sok szakállas jár ide? 
Összenéztek a pult mögött ülő kollégájával. 
- Hát olyan... négy... - mondta. 
- Igen, olyan napi három, öt... kábé... - erősítette meg a kolléga.
Ez azért megnyugtatott. Elég korrekt szám. Ahhoz képest... Ezek szerint csak vannak szakállasok a városban, a borbélycsapatnak pedig már van tapasztalata szakálligazítás terén, remélhetőleg nem fognak legyalulni. 
No persze kamuzhattak is, de nyakig bugyolálva a fodrászköténybe már nem nagyon volt visszaút. 

Ami engem illet, a legtöbb gondom mindig is a szakáll egyes területeinek igazgatásából adódott. Immár több, mint fél éve növesztem aktívan, és számtalanszor anyáztam emiatt a tükör előtt. 

Ha az ember magára hagyja a szakállát, az furcsa eredményeket szülhet. Mert ha például az arc fentebbi részein fekvő területeken ugyanolyan hosszúak a szőrszálak, mint az alján, az úgy eléggé igénytelen hatást kelt. A szőrszál  nem lehet ugyanolyan méretű az állcsúcson, mint a fül mellett, a pajeszon. Ezeket igazítani kell, trimmelni, de otthon, a kis fürdőszobatükör előtt ez nagyon nehéz. Nem úgy látod, forgatni kell a fejedet, közel hajolni, fésülni, nyírni... mindenféle előképzettség nélkül remek recept a katasztrófára. 
Mérhetetlen megkönnyebbülésemre szolgált, amikor a borbélyfiú láthatóan biztos kézzel ment végig a szakállszőröm pofa-részén. Fogta az elektromos szakállnyírót (ami mérföldekkel jobb minőségű, mint az az elektrotechnikai boltban kapható valami, ami nekem van otthon) fésűvel eligazította a szőrrengeteget, és szépen leegyelte a felesleget. 

A szakállszőr nem nő egyenletesen. Nekem jellemzően vannak olyan csomók, ahol sűrűbben és gyorsabban is nő, mint az arcom többi részén. Ez furcsa kiugrásokat eredményezett a szakállamban, optikai torzságokat, hogy úgy mondjam. A barátnőm úgy fogalmazta meg: "Mintha innen alulról ki lenne vágva egy darab."
Eddig ezt otthon próbáltam inkább kevesebb, mint több sikerrel kezelni. 
Most ezek az egyenetlenségek is ki lettek belőle szedve. Messziről ugyan nem valami hűdelátványos az eredmény, de ahogy macerálom, érzem, hogy nem akadnak az ujjaimba ezek a sűrűbb csomók. 
Egyenletesebbnek tűnik és egyenletesebbnek is érződik az egész. 
Egy induripindurit ugyan rövidebb lett, mint volt, ezt azonban betudom annak, hogy én előzetesen belebénáztam otthon, és csak így lehetett egységes szintre hozni. 

De a legeslegjobb dolog tudjátok, mi volt? 
A csönd. 
Jó, persze szólt valami kereskedelmi rádió (bár a helyhez valami jazzes-swinges hangulatmegalapozó zene szerény véleményem szerint jobban passzolna) de a borbély nem magyarázott. Beültem a székbe, megcsinált.
És ennyi. 
Ha voltatok már olyan fodrásznál, ahol kötelező jelleggel kellett kínosan cseverészni, vagy legalábbis udvarias feszengéssel végighallgatni a fodrásznő (jellemzően idősödő hölgy) magánéletének minden apró részletét, kezdve a gyerekek hogylétén, a pincsitartás hogysmikéntjén át a rokonok szapulásáig, akkor érthetitek, hogy ez mekkora áldás volt.
Itt nyírtak, nem dumáltak.
Istenem, köszönöm! Végre! 

Összességében én elégedett vagyok azzal a szolgáltatással, amit kaptam. Nekem olyan másfél-két hetente nyolcszáz forintot simán megér, hogy beüljek egy fél órára rendbe rakatni az arcberendezésemet.
Mert azért nem mindegy, mivel mész az utcára.